My Mommy Melody

Emlékszem gyerekként nagyon élveztem az unokatestvéreimnél lenni, velük lógni. Mivel ők a kertvárosban laktak, házban, kis kerttel, mindig lehetett valami izgit csinálni: menekülni a locsoló elől, tököt faragni, a nagy kedvencünk a szalonnasütés volt. Panelgyerekként ezek nem adattak meg.

Emlékszem, még abban az időben, amikor vívtam, az edző nem vett komolyan (szemüveggel alig láttam a sisak alatt, félénk voltam, de indítsak támadást – nyilván erről szól ez a sport, de az én kvalitásaimmal eleve hamvában holt dolog volt). Viszont számos tehetséggel edzhettem együtt - akik ha valamilyen szintre akartak jutni, fel kellett járjanak az utánpótláshoz Budapestre. Miskolc “kispálya” volt ahhoz, hogy a tehetségüket kibontakoztathassák.

Emlékszem, édesanyám betegsége, és az, ahogy a családunk alakult, borzalmasan megviselt. Az olvasásba menekültem, vagy az edzésekbe. Jó eszköz volt arra, hogy elmenekülhessek a szituációból – de nem tanultam meg megélni és kifejezni az érzéseimet.

Egy csomó olyan emlék, ami az én gyerekkoromat idézi.

Amióta megszületett a kisfiam, sokszor eszembe jutnak, újra és újra, nekem milyen volt az Ő cipőjében lenni, és megélni mindazt, amit a szüleim jelöltek ki nekem.

Sőt, a mai napig „tünethordozó vagyok”, hordozom mindazok a mintákat, viselkedésformákat, félelmeket, korlátokat, amiket ők hagytak rám.

(Milyen különös… sokszor eszembe jut, hogy édesanyám a halála után semmit nem hagyott rám. Aztán rá kell döbbenjek, hogy mégis…)

Viszont felnőttként már van lehetőségem dönteni.

Dönteni arról, Én magam is jónak látom-e azt, amit Rám hagytak. Van lehetőségem elfogadni, vagy más példát, más utat választani.

Szülőként látom, mennyire nem volt egyszerű a dolguk, és hogy a lehetőségeikhez mérten megtették, amit tudtak. Megértem, mit éltek meg ebben a helyzetben. (Talán nem is lehet megérteni, míg nem válsz egy napon te magad is szülővé)

Sok olyan dolgot sikerült megvalósítani, ami az én gyerekkoromból hiányzott, de valahol mindig is vágytam rá, amitől előrébb lehettem volna az életben - de ebbe nekem akkor nem volt beleszólásom. Gyerek voltam, és nem én döntöttem.

A saját életemet már úgy alakítottam, hogy ez a kisfiam számára már más lehessen:

• Visszahúz a szívem a szülővárosomba, ahol egy csomó ismerős van, és a várost is ismerem, mint a tenyeremet....és mégis mindig elvetem. Budapest mellett élünk, hogy Nekem és a családomnak sokkal jobb lehetőségei legyenek, hogy bármivel tudjunk foglalkozni és időt tölteni, ami csak érdekel minket, és ne csak azzal, ami éppen a városban adódik.
• Lakóparkban élünk, rendezett környezetben, és van kert, ahova ki lehet menni, ha éppen azt szeretnénk.
• Közgazdász lettem, és a szakmámmal meg tudom teremteni az anyagi biztonságot.

Rengeteg olyan döntés, melynek kézzelfogható kimenetele van. De ez közel sem a teljes kép…

• Azt is látom, mennyire fontos, én hogy látom magamat és a világot, mert ő is pont ugyanezen a szemüvegen keresztül fogja először és elsősorban szemlélni azt.
• Azt is látom, mennyire fontos, mi hogyan állunk egymáshoz, milyen a kapcsolatunk, és a családban ő milyen helyet foglalhat el mellettünk.
• Azt is látom, mennyire fontos, hogyan állok nem csak az apjához, de a család többi tagjához.
• Azt is látom, mennyire fontos, hogy fókuszált maradjak, és ne veszítsem szem elől, hova tartok, és mik az igazán fontos dolgok az életemben.
• Azt is látom, mennyire fontos, hogy dolgozzak magamon, és tudjak magammal időt tölteni, magammal foglalkozni, és töltődni. Fontos, hogy dolgozzak a magammal való viszonyomon is. Ebben pedig nem ciki akár segítséget is kérni – tanácsadótól vagy az elég közel álló barátoktól.

Immár anyaként, nem gyerek szerepben, sokkal erősebben érzem a felelősségét annak, hogy dönthetek. Mert már nem csak magamról döntök – a döntéseim valaki másnak az életét is alapjaiban rengetik meg.

És Te milyen életet választasz magadnak, amibe a gyereked is követni tud?

Milyen életet választasz a gyerekednek?