Korábban azt reméltem, hogy egy nap számítani fogok, de nem így lett.
Én egy jelentéktelen ember vagyok.
Mindig is az voltam. Hiszen minden ember pótolható.
A munkahelyen kirúgható vagy, jön más, aki betanul és elvégzi; egy csoportos órára, legyen az nyelvtanulás vagy edzés, beugrik helyetted más; a pasidnak/csajodnak lesz új párja, ha szakítotok; a barátnőd helyére, aki kilép az életedből, jön egy új ember.
Viszont mindig vágytam rá, hogy lehessek valaki. Hogy olyasmit tegyek vagy legyek, ami igazán számít.
- Ezért hittem el középiskolában, hogy mennyire fontos vagyok a megszerzett nyelvvizsgámmal.
- Ezért hittem el az első munkahelyemen, hogy nagyszerű dolgokat tanulok, amivel hihetetlen változást és előrelépést hozok a világban. Legalábbis a cég világában.
- Ezért hittem el egy politikai ifjúsági mozgalomban, aminek ideig-óráig tagja voltam, hogy megváltoztathatom a világot.
Valójában mindegyik hiedelmem ezekről fals. Nem igaz, sose volt igaz.
Az én életemben hatalmas mérföldkövek, az én világomnak fontos visszaigazolást nyújtottak, hogy oké vagyok. De ez minden.
A mérföldkövek mellett persze ott vannak az emberek az életemből: barátok, pasik, családtagok. Fontos szeletei az életnek, amibe mindig fektettem figyelmet, odaadást, időt. (Nem mindig olyan súllyal, ahogy kellett volna, de mindig adtam erre.)
Sok fájdalmat kaptam életemnek ebből a szeletéből: hogy felszínes vagyok, hogy az értékrendem silány, hogy én magam selejtes vagyok. Vagy csupán egyszerűen nem figyeltek rám tovább. Kiléptek az életemből, nem kellettem tovább, és én ezt akkor borzasztó fájdalomnak éltem meg.
Mégis a szeretet az egyetlen, amire emlékszem: amit kaptam és amit adtam. Azok az emlékek, amiket a szeretet, és az azzal járó derű okozott. Ha ki is léptek az életemből, ha még itt vannak, ez a legfontosabb, ami eszembe jut róluk.
Csak remélni tudom, hogy az életükhöz az én szeretetemmel is hozzá tudok tenni. Nem tudhatom, de azért remélem.
Van viszont egy mérföldkő minden férfi és nő életében, ahol kifordul a világ önmagából. Ahol nem csak reméli, de tudja is, hogy számít. Ahol tényleg pótolhatatlan lesz. Ahol nem csupán alakít valakinek a világán, hanem ő adja a világot – az alapjait legalábbis.
Azt hittem, hogy ez a dolog akkor történik meg, ha vezető lehetek a munkahelyemen. Vagy ha megnyerek egy sportversenyt. Vagy ha még tovább tanulok, és a legutolsó vizsga után megkapom az oklevelet, hogy van még egy terület, ahol kiváló vagyok (legalábbis papíron).
Nem a karrier fogja kiforgatni a világot, nem az edzésed, vagy a munka.
Az, amikor család leszel. A pároddal.
Közel 3 hónapja megszületett a kisfiam. Nekem akkor fordult ki a világom.
Amikor nem csak remélem, de tudom is, hogy a szeretetem nagyon is számít. A személyem pedig mindennél fontosabb, mert ő nemcsak hall, de figyel is. Minden mozdulatomat, minden gondolatomat. Az én személyem adja meg az ő jövője alapjait.
Kedves Anya, aki most fáradt vagy, és ideges a picivel, vagy akár egy kicsit nagyobb gyerekkel; aki úgy érzi, nem bírja tovább; aki azt hiszi, csak egy szimpla háztartásbeli unalmas élettel; vagy éppen várja a pici eljövetelét, de még nem jött meg, lélekben viszont már Anya:
ne felejtsd el, hogy most, ott és ebben a szerepedben vagy a legfontosabb!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
